Mindenki kész. Indulunk. Jó mélyet szippantok a nedves,
csípős kora reggeli erdőszéle illatából. Lépés közben még egy kicsit igazgatom
a ruházatom, mocorgok a hátizsákom alatt. Most már kényelmes. Minden egyes
lépéssel távolabb kerülünk az autótól és minden egyes lépéssel közelebb az
erdőhöz. Lassan elhagyjuk a műutat, letérünk a kék jelzésre és a csapás
emelkedőbe fordul. Érzem életre kelnek az izmaim, a testemben ébred a hő, kezd
belül izzani a tűz. Ritkulnak az udvarias, baráti beszélgetések, növekszik a
pulzusszám, kezdődik a lélegzetvétel ideje. Csendesedik a szó, hangosabbá
válnak a gondolatok belül, fél szemmel felfelé sandítok meddig tart még az
emelkedő.
Még bennem kattog az elmúlt hét hajtása és millió feladata zakatol az elmémben. Néhány elejtett, jelentéktelennek tűnő mondat bukkan fel a fejemben, ismétlődik, mint egy régi, beakadt lemezjátszó szüntelen. Észreveszem, hogy mind-mind magammal hoztam őket, pedig itt semmi hasznukat nem veszem.
A lépéseim lassan automatikussá válnak, a pulzus új
egyensúlyt talál. Vetkőzöm. 1 réteggel kevesebb. Most már érzem friss levegő
érintését a bőrömön, érzem, ahogy hozzáér a hideg az orromhoz, érzem, ahogy
beáramlik ez a jóság egészen a tüdőmig. Minden molekulájában friss, páradús, nedves
avarillat. Újabb emelkedő. A testem kész, örömmel veszi a munkát. Vetkőzöm
megint. Még egy felesleggel kevesebb.
Távolodunk, de én mégis közeledek. Észrevétlenül hagyom,
hogy az erdő engem szippantson be végre. Most már látom, amit eddig még nem, a
színpompás leveleket, a titokzatos mohákat, az örökkévaló sziklatömböket a
tarka lepkék szárnyának elalvó pillogását. Kirándulunk.
Majd a talaj egyszerre igen hepe-hupássá változik, hol sűrű
össze-visszaságban fonják be az utat a gyökerek, hol csúszós, sáros, mozgó,
amorf sziklatömbök nehezítik a lépéseket, máskor meg görgős kavicsok teszik
viccessé a dülöngélő embereket. De a legtöbbször, mindez egyszerre. Egy meredek
lejtőn lefelé. Nincs megszokott séma. Nincs automatizmus. Minden lépés más.
Minden lépés egy új helyzet és új megoldást vár. Állandó, dinamikus
egyensúlyban kell lenni. Az előre megfontolt, erős elhatározás, a megtervezett
lépéshez való ragaszkodás itt nem ad stabilitást. Sokszor a dolgok nem azok,
aminek látszanak. A stabilnak tűnő mégis megmozdul, a száraznak látszó valahogy
megcsúszik, de fordítva is igaz. Már felkészültél a megcsúszásra, de felbukkan egy
kegyes, kis mohadarab és mégis megtart. Pillanatról pillanatra új körülmények
vannak és a másodperc törtrésze alatt kell felülbírálni a korábban jónak tűnt
lépéskombinációt. Figyelni kell. Mindig. Éberen.
Nem tudsz kívül maradni a helyzeten. Magába szippant
teljesen. Működnek az ösztönök, amelyek óvatosságra, védekezésre segítenek. Bennünk
munkálnak a vélt és valós félelmek, korábbi esés- és ütődés tapasztalatok. ”Csak
lassan, csak megfontoltan! Csak tudatosan, csak kontrolláltan!”
De ekkor minden lépés döcögőssé válik, a térdek és a lábak a
fékezéssel, csillapítással óriási terhelést kapnak, az idegrendszer minden apró
kibillenést intenzíven korrigál. Az izmaid, az ízületeid jeleznek, a figyelmed
erőlködik és az elméd lázad. ”Mikor lesz már ennek vége? Mit keresek én itt egyáltalán?!”:)
De ha egy picit megengeded magadnak a lendületet, ha hagyod,
hogy a kibillenés erejét felhasználd a következő lépésben, ha a figyelmed
egyszerre van jelen a külső tereptárgyakon és a belső egyensúlyodban, akkor a
feszültségből könnyedség lesz. A görcsös erőlködésből, finom elegancia. Akkor
minden más megszűnik, nincsenek zavaró gondolatok, nincs belefeszülés, csak
optimális erőkifejtés; egyenletes, puha légzés; éber, de ellazult figyelem.
Ekkor nem kényszer, hanem természetes a változás és a változtatás. Akkor
lázadás nélkül tudod, hogy ez a lépés, az előrehaladás, a jógagyakorlás
törvényszerűsége, nem egy erő, ami ellened hat. Akkor megszűnik benned a
méltatlankodás, a másra, jobbra, kényelmesebbre való vágyakozás és csak élvezed
az „akadályokat”, amelyek már nem nehézségek többé, hanem a kirándulás, a jóga,
az élet természetes részei. Eggyé válsz az erdei úttal, a jógamatraccal élvezed
a lépések és az ászának változatos ritmusát és legbelül mosolyogsz a szüntelen
mozgásban. Tat Tvam Asi.
