Menni a félelem felé

Ez a bejegyzés azoknak szól, akik nem szoktak énekelni.

...És tudom… igen, hogy azért nem szoktál, mert nincs hangod...nekem sincs...

Én vagyok az, akinek a legjobb barátai, akik mellettem ültek a suliban, nevetne szóltak, hogy inkább hagyjam ki a közös éneklést az órán...:)

Én vagyok az, akinek a családjában volt sütögetés és tábortűz, közös énekléssel, de a szülők kedvesen intettek, hogy látják rajtam, hogy szeretek énekelni...de higgyem el nekik nem olyan öröm...:)

 

Majd én vagyok az, akit mély szeretettel megkértek keresztlányom születésekor, hogy nekem igazán nem szükséges énekelnem a kis csöppségnek...:)

Szóval az éneklésem a vicces sztorik és szállóigék közé került a családban és a barátok között is. És én magam is tudtam ezen tiszta szívvel nevetni. Úgy voltam vele, hogy az Isten nekem más képességeket adott, nem is van talentumom, csak speciel nem éppen az éneklés...és ez így rendben van.

Ebben változást egy jóga program hozott, ahol egy Ganésa mantrát recitáltunk közösen. Mindenkinek volt benne egy kis saját szövegrésze, amit csak ő énekelt, mert a mantra hosszú volt és idegen, megjegyezhetetlen szanszkrit szavakból állt.  A megfelelő időben kellett belépni a saját részletemmel, így egyszerre volt koncentrációs gyakorlat, elme tisztítás és közösségi élmény.

 

A gyakorlat végére eleredtek a könnyeim és potyogtak vég nélkül. Olyan jól esett együtt közösen énekelni. Ráébredtem, hogy ez az élmény nekem évek óta mennyire hiányzott.  Szembesültem vele, hogy olyan mélyen eltemetem az éneklést magamban, hogy már eszembe sem jut, hogy gondolni sem merek rá, egyszerűen száműztem a gondolataimból. Kizártam magamból a közös éneklés felszabadító erejét, az egységélményt, amely a közös énekléből fakad.  Hagytam elhalni az életöröm egy részét, mintha kiléptem volna az ÉLET áramlásának egy részéből.

De ez nem is csoda, hiszen kezdettől fogva tehát újra és újra kaptam a megerősítést arról, hogy ez nekem nem megy és éppen azoktól az emberektől, akik ítéletében megbízhattam, akik a legközelebb álltak hozzám. 

Ez a felismerés mélyen a szívembe mart és megfogadtam, hogy változtatok ezen. Felszabadítom magam ebből az elfojtásból. Elkezdtem magamnak énekelni...tusolás közben...a csobogó víz bátorságot adott... Majd kimerészkedtem a "nagyvilágba"... gyakoroltam az akkori párom előtt és persze jött karácsonykor a családi "Csendes éj .." is. 

 Nem vezetett egyenes út, sok-sok göröngy volt benne még, hiszen az akkori párom "profi" énekes volt, kórusolimpiát nyertek....elég jó füllel megáldottan...csupa segítő szándékból... biztos tudjátok...otthon nem könnyű:) És a családban sem, ahol őszinte kisgyerekek vannak...tudjátok...még kicsik... nem épült ki bennük a jó szándékú tapintat....:)

De belül dolgoztam ezen és elkezdtem részt venni a körülöttem lévők éneklésében, úgy mintha én is egy lennék közülük. És nem úgy, mintha én lennék itt a Kis "Bice-bóca". Nem kerestem külön az alkalmakat, de jöttek családi szülinapok, baráti éneklések:) Tudtam, hogy szeretnék menni ezen az úton, és nem féltem már a megaláztatástól, kritikától, elkezdett eloszlani bennem a szégyen. Vállaltam, hogy nem tökéletes a hangom, persze senkié sem a környezetemben (és nincs is tökéletes!), és tudatosítottam magamban és megosztottam a többiekkel azt is, hogy ezt én tanulom, most gyakorlok. Beszéltem arról, hogy ez nekem nehéz, de szeretnék lebontani egy nagyon erős gátat magamban. 

Kerestem a hangokat, hangterjedelmet, nyitottan figyeltem a többieket. Fejlesztettem a figyelmemet a dallamokban, ritmusban. Nem akartam elérni semmit, csak azt, hogy jól érezzem magam, hogy én is része legyek az éneknek. 

Ebben az időszakban a csúcs az volt, amikor kiskamasz, extrán kritikus keresztlányom karácsonykor a fa alatt azt mondta "Adri, neked nem is olyan rossz a hangot...". Én az egekbe ugráltam. Majd máskor anyukám jegyezte meg, hogy „jééé kislányom neked van hangod!!!”.

A következő szintlépést megint a mantrák jelentették. Amikor az oktatóm megkért, hogy vezessem én a csoportban a mantra gyakorlást. Azaz tanítsam be az éneket, szöveget és recitáljuk együtt az egyik csoporttársunk gyógyulásáért. A torkomban dobogott a szívem, de a felkérés fontos személytől jött és az "ügy" messze túlmutatott az én személyes félelmeimen.

Persze tudom, a mantráknak nincs túl bonyolult dallama, nem kell hozzá túl nagy tehetség sem, különleges hangterjedelem sem. De bennem, belül akkor is dolgozott az egész múltam és kihívást jelentett amiatt, amit magamban viseltem. És sikerült! Egy kis lépéssel ismét legyőztem önmagam. Nem is tudta senki. Csak én tudtam. Sikerült kordában tartani a félelmeimet és nem hagytam, hogy elszigeteljen valamitől, ami fontos nekem.

Ez a folyamat évekig zajlott (zajlik) bennem, nem egy pillanat műve. Sok-sok kis lépés sorozata, sok-sok tudatosítás, sok-sok önelfogadás és sok-sok kommunikáció a szeretteimmel erről a belső útról, amit magamban jártam.

Nem lettem kirtan énekes, zenei pályába sem kezdtem,  de örömmel és felszabadultan veszek részt a közös éneklésben. És mi kell ettől több? Hiszek a dalokban. A dal szívnyitó erejében. Az együtt-ben. A saját hang megtalálásában.