Rétegesek vagyunk

A test-lélek-szellem, a samkya rendszerben a fizikai, asztrális, kauzális test hármassága (valamint az Jivatman/Rashi Purusa) már az emberiség ősmotívumaiban is megnyilvánul. Megtalálható a háromágú (háromlábú) örvényben vagy forgásszimbólumokban is. A csigavonallal szemben, amely befelé vezet a központba (így egyben az út szimbóluma), az örvény a középpont körüli mozgás, azaz örök ismétlődés és körforgás jelképe. Az újjászületés, a létezés, a halál egymásutánja. Samsara. A múlandó állandó változása a mozdulatlan középpont körül.   

Kelta forgásszimbólumok és egy háromágú örvény

A reneszánsz kor kiemelkedő polihisztora Leonardo da Vinci többek között a tökéletes embert és tökéletes ábrázolását is kereste (antropometria). A művész, mérnök, tudós, feltaláló az emberi test arányainak ábrázolásában az aranymetszés szabályait követette (Vitruvius tanulmány). Azaz természet tökéletes harmóniáját. 

Leonardo pentagramja, a Vitruvius tanulmány

A mindenki által jól ismert ábrán két geometriai forma is látható. A kitárt karú és lábú férfi a négyzet és a kör formájába egyaránt befoglalható. Ők a"Homo ad quadratum" és a "homo ad circulum". A „kockafej” és a "kikerekedett" :-). Ez persze vicc, de van mégis némi alapja. A négyzet ugyanis az anyag, a föld, a látható, megnyilvánult világ ( az építészetben ez a piramis vagy a templom ALAPja), míg a kör az istenség, a mindenség, a teljesség formája, amely önmagából indul ki és oda tér vissza. A két geometriai alak középpontja az ember köldökében találkozik. A köldökzsinór, amely összeköti az anyát és a gyermekét, az Istent és a teremtményét (az Embert) valamint az égi és a földi világot. 

 Az ember tehát kettős természetű: szellemi és agyagi, isteni és emberi. Leonardo ábrája az embert, mint mikrokozmoszt és benne ezt a különleges kapcsolatot is bemutatja.Weöres Sándor ezt így írja le: 

„Alattad a Föld, fölötted az Ég, benned a létra.”

Vannak képek, alkotások, rímek, dallamok, rezgések, amelyek mélyen belül, nem feltétlenül a tudatos és talán legkevésbé sem a racionális szinten, de éppen erre a kapcsolatra ébresztenek, emlékeztetnek bennünket. Nekem ilyen Jeszekszky István zenéje, aki a három világot idézi meg a Gayatri mantrával. Hallgassátok szeretettel:

A sok-sok komolyság után pedig, az ember mélységét Shrek, az ogre, pszichológiai és filozófiai okfejtésében a következőképpen fogalmazza meg :-):

"Shrek: Csak hogy tudd! Az ogrékban sokkal több van ám, mint hiszik.
Szamár: Például?
Shrek: Például. Az ogrék olyanok, mint a hagyma.
Szamár: Büdösek?
Shrek: Nem.
Szamár: Megríkatnak.
Shrek: Nem!
Szamár: Á, ha a napon hagyod őket, bebarnulnak, és fehér szőrük lesz.
Shrek: Nem, a rétegek! A hagyma több rétegű. Az ogre több rétegű, ahogy a hagyma. Érted már? Érted már, több rétegűek vagyunk.
Szamár: Á, több rétegűek. A hagymát nem mindenki szereti. Torta! Azt mindenki szereti, az is réteges.
Shrek: Nem érdekel, mit szeret mindenki! Az ogre nem olyan, mint a torta.
Szamár: Tudod, mit szeretnek még. A párfét. Találkoztál olyannal, akinek azt mondtad: Együnk egy kis párfét, és azt mondta: Nem, utálom a párfét. A párfé isteni.
Shrek: Nem! Te együgyű bosszantó kis igavonó barom. Az ogre, mint a hagyma, itt a vége. Viszlát."

Inspiratív jógi: Tirumalai Krisnamacharya

Krisnamacharya az általunk nyugaton ismert jóga legmeghatározóbb egyénisége és inspiratív forrása. Jógi, jóga oktató és ajurvédikus orvos egyben. Az általam ismert jógik közül az egyik legszéleslátókörűbb jógi, aki a filozófia, nyelvtan, logika, zene, orvoslás területén egyaránt otthon volt és mindezen tudományokat és bölcsességük esszenciáját szintetizálni tudta a jóga rendszerébe. Hatalmas tudásszomjja és érdeklődése sohasem alud ki. Kutatott, tapasztalt kisérletezett egy életen keresztül. Tanítványai egytől-egyig egyedi stílusban, kiemelkedő és korszakalkotó jógarendszert hoztak létre, ismertté és népszerűvé téve a jógát az egész világon.



Hogyan is alakult az élete és munkássága?

Krisnamacharya 1888-ban Dél-Indiában, Muchukundapuram-ban született, ortodox brahmin (a legmagasabb kasztba, papi) családba. Az erősen vallásos család feje Sri Tirumalai Srinivasa Tatacharya volt, jól ismert Véda oktató. Hat gyermekük közül Krisnamacharya volt a legidősebb. Krisnamacharya jóga tanulmányait öt éves korában kezdte, Patanjali jóga szútráinak tanulmányozásával. Édesapja a szent szövegeken túl ászánára és pranayamara is tanította fiát. Hat évesen kapott beavatást és ekkor kezdett el szanszkrittül tanulni eredeti, szent szövegek többek között, a Védák tanulmányozásával. Édesapja 10 éves korában meghalt, de fiában elültette a tudásszomjat és felébresztette a jóga tanulmányozása iránti erős vágyat. A család ekkor Mysore-ba költözött, ahol dédnagypapája a Parakala Math (hindu szerzetesrend) vezetője volt. Hivatalos iskolai tanulmányait itt és a Chamaraj Sanskrit Főiskolán kezdte meg. A tradicionális hindu tudományok segítségével a világegyetem örökérvényű törvényeit tanulta. Panditokkal és professzorokkal gyakorolta az érvelés, a logika és a filozófia művészetét.

Tizenhat éves korában különös álmot látott, amelyben szentként tisztelt felmenője Nathamuni, arra utasította őt, hogy látogasson el Alvar Tirunagari városába. Krisnamacharya engedelmeskedve álmának felkereste a helyet. Saját elmondása szerint, amikor megérkezett a templom kapujában egy öregemberrel találkozott, aki a közeli mangrove fára mutatott. Krisnamacharya odaérve a fához összeesett a fáradtságtól és amikor felébredt három bölcs társaságában találta magát. Arra kérte őket, hogy vezessék be őt a Yoga Rahasya (A jóga esszenciája) rég elfeledett szent iratába. Egyikük (maga Nathamuni) elkeztdte recitálni a verseket. Amikor Krisnamacharja később a mély transz és meditatív állapotból visszatért, a teljes értekezést szó szerint vissza tudta idézni.

Krisnamacharya szüntelenül tanult, sokat utazott Indiában, hogy a 6 darsanat, azaz hindu filozófiai tudományokat (vaiśeṣika, nyāya, sāṃkhya, yoga, mīmāṃsā és vedānta) elsajátítsa. Tanult a Benáreszi Egyetemen, ahol a fő hangsúlyt a logika és a szanszkrit nyelv kapta. Mysore-ban a Math-on a védák tanulmányozásáé volt a fő szerep, de közben megtanult vina-n (indiai tradicionális húros hangszeren) játszani. Beiratkozott a Mysore-i Egyetemre is. Tanári diplomát azonban a Queen Egyetemben (Benáreszben) szerzett filozófia, zene és logika tantárgyakból. Bengálban ösztöndíjasként ajurvédát tanulhatott. Kezdetben szinte semmi anyagi támogatást nem kapott a családtól. Azért, hogy legyen mit ennie a kolduló szerzetesek életmódját követte. Hét családot látogatott meg rendszeresen, imát ajánlva neki egy kis lisztért cserébe, hogy azt vízzel összekeverve legyen mit ennie


Krisnamacharya tanulmányai során mindvégig gyakorolta a jógát édesapja útmutatási szerint, de tanult más mesterektől is (Sri Babu Bhagavan Das) Tanárai felismerték kiemelkedő képességeit a jóga tanulmányozásában és gyakorlásban és támogatták őt a fejlődésben.


A három hónapos nyári szünetben tanárai javaslatára a Himalájába zarándokolt, hogy megkeresse Yogeshwara Ramamohana Brahmachari mestert, hogy mélyítse a jógával kapcsolatos tudását. A mesterről az a hír járta, hogy a Nepáli határ közelében élt. Az utazáshoz Krisnamacharyanak engedélyt kellett szereznie az alkirálytól, aki történetesen cukorbeteg volt. Hat hónapon keresztül tanította, gyógyította az alkirályt. Állapota sokat javult ezért szeretete és tisztelete jeléül segített Krisnamacharyanak az út előkészületeiben és az útiköltségek fedezésében is. Két és fél hónap gyaloglás után Krisnamacharya megérkezett Sri Brahmachar iskolájához egy mindentől távoli barlanghoz a Kailash hegy lábánál, ahol a mester feleségével és három gyerekével élt.

Itt hét és fél éven át tanulmányozta Patanjali Jóga szútráit, az aszanákat, pranayamat és a jóga terápiás aspektusait. Gurka nyelven a teljes Yoga Kuruntha-t memorizálnia kellett. Közel 3000 ászánát tanult meg és azt a képességét is kifejlesztette, hogy megállítsa a pulzusát. Tanulmányai befejeztével Krisnamacharya megkérdezte, hogy mivel tartozik a tanításokért. A guru azt felelte: Válassz feleséget, nevelj gyermekeket és taníts jógát.

Visszatérési után képzettsége és tudása alapján több magas rangú hivatali állást kapott, amelyet végül visszautasított. Az útja, a dharmája mást kívánt tőle.
1925-ben a guru kérésére feleségül vette Namagiriammat és családfentartóvá vált. Ez egyedülálló volt, hiszen korábban a jógik a világtól távol eső helyeken, magányosan gyakoroltak. Krisnamacharya esetében a családi élet és a jóga nem vált külön, hanem egy modern életfelfogásban a kettőt együtt valósította meg. Ezzel példát mutatva sok-sok ember számára, hogy a jóga az élet szerves része és beilleszthető a családi életbe.

Azonban azt tudnunk kell, hogy a jóga akkoriban nem volt túlságosan kifizetődő. Így a körülmények arra kényszerítették a családfenntartót, hogy egy kávéültetvényen vállaljon munkát. Az életének ebben a szakaszában nagy szegénységben éltek családjával, amelyre mint élete legnehezebb időszakként emlékszik vissza.

Krisnamacharya híre azonban szép lassan terjedt az országban. Még tanuló korában az iskola keretein belül, aztán később hivatalos ceremóniákon is fény derült nagyszerű érvelési képességére, amelyben a filozófia és logika eszközét felhasználva nyilvános vitapárbajokon kerekedett fel kihívóival szemben. Gyógyító képességének is híre ment. Így szerzett tudomást Krisnamacharyaról a mysore-i maharadzsa is. Krisnamacharya képességei, műveltsége, kisugárzása és tudása teljesen lenyűgözte a maharadzsat. Így megbízta, hogy őt és családját tanítsa. Kezdetben a Mysorei palotában tanított, majd sokat utazott számos bemutatót tartott a jóga népszerűsítésére. Ilyenkor látványos show-elemek is megjelentek, mint a pulzus felfüggesztése vagy egy autó megállítás a puszta kézzel. Gyakorta bonyolult ászánakat is végzett vagy nehéz tárgyakat emelt fel a fogával. A különleges jógikus képességekkel (siddhik) elsősorban a figyelem felkeltésére és jóga iránti érdeklődés növelése volt a célja. Így tehát teljesült a guru másik kérése is, Krisnamacharya jógát tanított.

Nyilvános előadásain a brit katonáktól kezdve, a muszlim maharadzsákon, hindukon át mindenféle vallás résztvevője képviseltette magát. Úgy tartotta, hogy a jóga bármely vallással összeegyeztethető és a tanulókat képes volt a saját hitük szerint tanítani. Áthidalta a vallási, kulturális és társadalmi osztálybeli különbségeket. Csak egy apró példa az egyik tanítványától, arról hogy a meditáció tárgyát hogyan határozta meg:”Gondolj Istenre, ha ez távol áll tőled, akkor válaszd a Napot, ha ez sem megfelelő, akkor gondolj a Szüleidre.”

A nők azonban kivételt képeztek. Alapvetően patriarchális beállítottságú volt. A sors iróniája, hogy az első tanítványa, aki a jógát a nemzetközi szintre emelte száriban érkezett hozzá. Indra Devi a mysore-i királyi család barátja volt. A bemutatókat látván minden vágya az volt, hogy Krisnamacharya tanítsa. Ő azonban elutasította arra hivatkozván, hogy nőket és külföldieket nem tanít. Devi azonban kitartott és a maharadzsa közbenjárására elkezdhetett tanulni. Kemény diéát kapott és sok-sok megpróbáltatást, hogy megtörjék elhatározását. Devi elszántsága páratlan volt, amely végül meghozta gyümölcsét és egy mély barátság alakult közöttük. Egy éves gyakornoki program keretében készült arra, hogy oktató lehessen. Krisnamacharya hosszan diktálta az instukciókat, diétát, pranayamat. Ebből az örökségből született a hatha jóga első best sellere (Örökké fiatal, örökké egészséges c.). Először Kínában, majd a volt Szovjetúnióban, Hollywood-ban nyitott jóga stúdiót. A jóga First-lady-jeként vált ismretté, olyan tanítványokkal, mint Marilyn Monroe vagy Greta Garbo.

Bár a mysore-i években tanította Devi-t is mégis csekély hasonlóságot mutat a Jois féle stílussal. Devivel sokkal megengedőbb, szelídebb, előzékenyebb volt, ebben a szellemben adott számára a fizikai kihívásokat is. Ez jelent meg Devi tanítási stílusában is. A viniyoga egy személyre szabott, klasszikus jógarendszer. Bár nincsenek benne vinyasak, de a sorozatok összeállításának elvei ugyanúgy megjelentek és egy felszabadító utazást jelentettek a tanulók számár. A légzés jelentősége és a légzéssel összehangolt mozgás is hangsúlyos. Devi munkájában megjelent az odaadó éneklés is (Sai Yoga) a legfontosabb pózok előtt elősegítve a megfelelő lelki és meditatív állapotot.

1931-es év fordulópontot jelentett Krisnamacharya életében. Felkérést kapott a Mysore-i Sanskrit Főiskolára, hogy tanítson. Végre jó fizetést kapott és teljes erejét a jógának szentelhette. A maharadzsa elkötelezett híve volt a jógának (és egyéb hindu tradícióknak is), hiszen számos betegségéből meggyógyult a jóga által ezért felkérte Krisnamacharyat, egy jógaiskola alapítására. A maharadzsa támogatásával 1933. augusztus 11-én nyílt meg a Yogashala, egy független jógaintézet, amelynek a Jaganmohan Palota egyik szárnya adott otthont. Ez nagyon termékeny időszak volt a jóga szempontjából, hiszen ez idő tájt fejlődött ki az asthanga vinyasa jóga.

Krisnamacharya tanítványai fiatal, életerős fiúk voltak. Oktatásukba ötvözte a jóga, testnevelés, indiai birkózás gyakorlatát is. Dinamikus elemeket tartalmazó sorozatokat hozott létre azért, hogy a fiúk nagyobb fizikai erőre tegyenek szert. Az ászánakat a napüdvözlet (surya namaska) (vinyasa) sorozata fűzi össze. Minden mozdulat egy meghatározott légzésrend szerint történik. A dristik (szemfókusz pontok) pedig a tekintet rögzítésével segítik a koncentrációt és a meditatív állapotot. Krisnamacharyat kezdő, középhaladó és haladó szinteken rendszerezi a sorozatot. A tanítványok képességük, felkészültségük szerint haladnak az egyes sorozatok elsajátításában. Pattabi Jois a mysore-i évek előtti kemény időszakban találkozott Krisnamacharyaval. Az erős testalkatú 12 éves fiút lenyűgözték az ászánabemutatók. Nagyon szeretetett volna tanulni. Számára az órák másnap reggel indultak mielőtt becsengettek az iskolába. 3 éven keresztül minden nap, korán reggel gyakorolt. Jois minden részletét megőrizte ennek a gyakorlásnak és tanulásnak. Évtizedekig odaadóan finomította, tökéletesítette a sorokat, de jelentősen sohasem módosította. Ez a dinamikus irányzat világszerte az egyik légnépszerűbb és legelterjedtebb jógatípus. Bár fiatalok részére készült, de a nyugati erősebb fizikai fókusz és a kifelé irányuló kultúránkban sokak számára tökéletes belépő lehet a spiritualitáshoz.        

Devi és Jois mellett Krisnamacharya egy B.K.S. Iyengar nevű beteges, merev kamasz fiút is tanított egy rövidke ideig, aki mellesleg a felesége testvére volt. Kezdetben nem sok reményt fűzött a jóga karrierjéhez, hiszen Iyengar-t a kertészkedés és a ház körüli munkák jobban lekötötték, mint a jóga. A sors fintora, hogy egy fontos bemutató előtt Krisnamacharya legjobb tanítványa egyszerűen lelépett. A bemutatóig már csak nagyon kevés idő maradt és a krízishelyzetben Iyengar-t kezdte el gyorsan felkészíteni a fellépésre. Keményen, szigorúan bánt Iyengarral, aki meglepően gyorsan tanult és látványosan fejlődött. Krisnamacharyaval együtt járt a bemutatókra, aztán segédoktatóként dolgozott a yogashala-ban, majd önálló (csak nőkből álló J) csoportot is kapott. Innentől már nem tanította tovább és Iyengar a saját erejére támaszkodva fejlesztette, gyakorolta, alakította az ászánákat, tökélyre szabva a beállításokat, instrukciókat és a terápiás hatások megfigyelését. Számos népszerű eszközzel (tégla, blokk, heveder stb.) gyarapította a jógát, hogy a pozíciókat a lehető legtökéletesebben kivitelezhessék a különbféle testi adottságokkal rendelkező tanulók. Vagyis azt a szemléletet, hogy a gyakorlatokat a gyakorló képességeire szabja, ő is nagyon erősen szem előtt tartotta.

Iyenger szerint Krisnamacharya nagyon erős, nehéz természetű és meglehetősen öntudatos ember volt. Mások szerint nagyon kedves és figyelmes tanító volt, aki képes volt az egyes tanítványok egyéniségét és személyiségét figyelembe venni a tanítás során. Fia Desikachar, pedig szerény és alázatos embernek írja le, aki a guruja szandálját a fején hordta, hogy kifejezze szeretetét és tiszteletét a guru iránt. A vélemények elég ellentmondásosak, bár Krisnamacharya más-más életszakaszában tanította őket, de mégis mintha nem is ugyanarról az emberről szólnának. Egy biztos: tanítványai akár ilyennek, akár olyannak látták őt nagy-nagy elkötelezettséget mutattak iránta.

Krisnamacharya 1934-ben megírta első könyvét a Yoga Makaranda, hivatkozva a Sritattvanidhi-re a mysori palotában található egyik legrégibb ászánákat tartalmazó kötet. Ez a könyv később fontos alapja lett a nyugati tornának, gimnasztikának is.

1940-ben meghalt a maharadzsa. Utódját nem érdekelte a jóga. Nem támogatta a könyvek kiadását és az oktatási, demonstrációs körutakat sem. A politikai változások (India függetlenségre 1946-ban) sem kedveztek. Az új kormány csökkentette a maharadzsák hatalmát. A pénzügyi támogatás visszavonták a jógaiskolától. Krisnamacharya évekig küzdött, hogy fenntartsa az intézetet. Tanítványokat és támogatókat keresett, de sajnos 1950-ben bezáratták az iskolát

Mysore után Banglorba majd Chennai-ba költözött, ahol egy híres jogász stroke-ból való felépülését segítette. Krisnamacharya ekkor már a 60-as éveit taposta. Tanítói állást kapott a Vivekananda Főisolán, ahol elkezdett különböző háttérrel és fizikai felkészültséggel bíró tanítványokat fogadni, ami arra sarkalta, hogy a tanításokat kinek-kinek a képességeire szabja. Ezt az elképzelést gondolta tovább és finomította a viniyoga rendszere.

Jógamester volt, de ő magát tanítványnak tartotta, mert állandóan tanult, felfedezéseket tett és kísérletezett a gyakorlásban. Az innovatív és forradalmi tanításait sohasem magán tulajdonította, hanem guruinak és az ősi szövegeknek.

96 éves korában eltörte a csípőjét. Nem engedte megműteni magát, helyette önmagát gyógyította és olyan gyakorlatokat állított össze, amelyet az ágyban fekve is tudott végezni. Haláláig 1989-ig Chennaiban maradt és tanítatott.

Krisnamacharna nemcsak jógaoktató volt, hanem ajurvédikus orvos is. A táplálkozás, a gyógynövények, olajok és orvosságok alkalmazásában hatalmas tudásra tett szert.

Ajurvédikus orvosként azt az utat követte, hogy a lehető legrészletesebben feltérképezte a beteg állapotát, majd a leghatékonyabb módszert igyekezett megtalálni a gyógyuláshoz. Arra próbált rátalálni, hogy mi billentette ki a beteget az egyensúlyából vagy mi akadályozza a test, lelek és szellem harmóniáját. Kiemelten fontosnak tartotta az orvos –beteg kapcsolatában a bizalmat. E nélkül ugyanis csekély látott esélyt a gyógyulásra. Gyógymódjában fontos szerepet kapott a diéta, gyógynövénykúra, ászana, pranayama és meditáció is.

Miért Őt választottam?

Számomra a leglenyűgözőbb az a nyitottság, megkülönböztető képesség ahogy tanítványaihoz viszonyult. Úgy gondolta, hogy a jóga mindenki számára mást jelent ezért más módszerekkel és eszközökkel kell tanítani és ez vezet majd el a tiszta felismeréshez és megértéshez.

A tanítványokat egyedi és megismételhetetlen képességük, jellemük, beállítottságuk, nehézségeik és erősségeik figyelembevételével szemlélte. Testre és személyiségre szabottan tanította őket, a saját útjukon haladva segítette a fejlődésüket.


Nagyon közel áll hozzám Krisnamacharya megközelítése a légzéssel összehangolt dinamikus gyakorlással kapcsolatosan. Ez egyszerre erőt próbáló, koncentráció fejlesztő, miközben az elme csendjét és nyugalmát segíti elő. Végtelenül kreatívnak tartom, ahogy csoportosította és sorozatokba rendezte az ászánákat és az így összeállított szekvenciák tisztító és gyógyító hatásokkal is bírnak.

Megfogott az ezerarcúsága, akár műveltségére, érdeklődésére akár személyiségére és tanítási stílusára nézve. Mélyen elgondolkodtatott, hogy a filozófia, logika és a nyelvtan tanulmányozása milyen hangsúlyosan meghatározta az életét és hogy a jóga munkásságára is ezek az „elméleti tanulmányok” tettek erős befolyást. Hatalmas szintetizáló munkát végzett, ahol a különbféle tudományterületeket egy egységes, praktikus egésszé gyúrta össze. Meghatott szerénysége, hogy mindez nem az ő érdeme, hanem az ősi és örök forrásból guruja segítségével merített.

Kifejezetten példamutatónak tartom, hogy családapaként is megállta helyét, miközben maradandót alkotott a jóga területén, amelyet sokszor mi nyugatiak összeegyeztethetetnennek tartunk a hétköznapi ügyes-bajos dolgunk mellett.

Kevesen tudják, hogy az általunk ismert jóga négy legmeghatározóbb alakja Jois, Iyengar, Devi, és Desikachar mindannyian Krisnamacharya tanítványai voltak. Mind külön egyéniség, külön stílus és óriási sikertörténet. Nélkülük ma nem jógáznánk.

Jaj, az idegeim! Avagy yogas chitta vritti nirodha! :-)

Horvátország, Pakleninca (magyarul Poklocska) 2010. április:

 Az idén először vagyunk kint nagyfalon és végre nem esik az eső! Télen a fedett mászótermek, tavasszal pedig a hazai sziklák, közkedvelt mászóiskoláinak tizen-huszon méteres falai után végre kint vagyunk! Találtunk egy kellemesnek ígérkező, jól megközelíthető, 8 kötélhosszas kb. 250m magas utat, (V+­VI- nehézségben), amely ideális szezonnyitó nagyfalas útnak ígérkezett.

                                      

Időben és jó erőben vágtunk neki. Meglepő módon a beszállás is könnyedén és egyértelműen megvolt. Gyanúsan nevetgéltünk is magunk között, hogy minden milyen meglepően jól megy. Felszerelés elosztás és optimalizálás, utolsó pisi, csoki és indulás. Jól eső izgalommal vágtunk bele az idei elsőbe. :-)

Szépen haladtunk felfelé, váltva másztunk. Kifejezetten változatos, jól nittelt, jól biztosított út volt. Kellőképpen technikás ahhoz, hogy végig figyelni kelljen, de nem az a fajta, amelyben vért izzadunk minden lépésért. Nagyon jól haladtunk és rendkívül élveztük a falat. Itt-ott egy-egy nedves folt, egy-egy zsebes fogás figyelmeztetett az előző napi esőre, de a szikla ideális volt. A hatodik kötélhosszban ismét én következtem az elölmászásban. Átvettem a szükséges eszközöket és minden szükségtelen és felesleges holmit a társamnál hagytam. Kifejezetten könnyű szakasz volt, nagy és kényelmes lépések és fogások mindenhol. Csak úgy szaladtam fölfelé, mint a gekko. 
Már 5-6 méter is volt alattam a standtól (ahol a biztosítóember állt), amikor ráébretem, hogy még mindig nem találtam a falban nitteket (biztosító fülek). Bizakodva mentem tovább, hogy most már itt kell lennie, hiszen nagyon sok kötél van kint. Nem volt nehéz az út, de kétségtelenül átfutott az agyamon, hogy ha innen leesek, akkor minimum 12 métert esek (6+6m) és a dinamikus kötél nyúlásával együtt lesz az 14 is. Egyre távolodtam a standtól, de a megváltó nittek csak nem jöttek. Tudtam, hogy nem hibázhatok. Bár itt nemcsak a személyi hibáról van szó, hiszen a szikla nem egy kőbe vésett dolog. Él és mozog, mint minden lény. Tavasszal meg pláne. Az eső, a téli fagy dolgozza a köveket és ez éppen tavasszal a legveszélyesebb. Elképzeltem, hogy a legalább 14 m-es (bár ahogy haladok felfelé ez egyre nagyobb) esés alatt becsapódok, megpattanok egy-egy kiálló tömbön. Ez egyszerűen nem dobott fel. Bár az út még mindig nem volt nehéz, de éreztem, hogy a biztos fogásokba is egyre erősebben kapaszkodok. Minden lépést, minden fogást akkurátusan ellenőrzök, nem-e mozog, csúszik, törik. Egyre jobban szuszogok, a szívem hevesebben ver, a karom kezd fáradni és egyre lassabban haladok. Újabb 2 métert kerültem feljebb. A visszamászás innen már esélytelen. Nitt nincs. Nálam pedig csak express (nittfülhöz való biztosítás) hiszen a többi eszközt (éket, freindet, kötélgyűrűket) takarékosságból, balga fejjel nem cipeltem magammal. Az első 5 kötélhosszban ugyanis csak ezek kellettek és úgy ítéltem meg feleslegesen nem cipeltem magammal az egyéb eszközöket, de azzal nem számoltam, hogy a 6. közélhosszban minden másképp lesz. Mindössze két heveder volt nálam a 30m-es közélhossz biztosítására. Ez borzasztóan kevés. Bárhol hibázok extrém esés lehet a vége. Mondanom sem kell ez nem sokat segített a helyzetemen.  :-)

                                                

Innentől kerestem a helyet, hogy hol egy kiálló tömb (amely se nem túl nagy, se nem túl kicsi), hogy tudjam biztosítani magam, de a hely nem adta könnyen magát. Már írtó magasan voltam és éreztem, hogy sürgősen kell találnom a megfelelő sziklaformát, mert fogy az erőm. A pszichikai erőm. Hiszen tudtam, hogy az út nem annyira nehéz nem attól fáradnak az izmaim, hanem attól, ami a fejemben játszódik. És éreztem, hogy ez „eszi” a karom erejét is. A szívem kalapált, a testem remegett, kapkodtam a levegőért. A fejemben váltakoztak a gondoltak: miden szalmaszálban a megfelelő tömböt kerestem, miközben az eséstényezőt számoltam. Felidéztem emlékeimet a mászás fizikájáról, hogy milyen erők is hatnak eséskor és jó alaposan el is képzeltem. Aztán bíztattam magam, hogy indulj tovább, menni fog, utána meg Isten kérdeztem, hogy vajon lát-e most engem. Éreztem, hogy nem tudok tovább menni, csapdába kerültem és itt nincs senki, aki segítene. Innen nem lehet kiszállni. Csak magam vagyok, a félelmemmel, a kétségemmel, a gondokkal és gondolatokkal, amelyek ilyenkor nagyon kiélezetté válnak. A félelem bénított meg. Nem a technikai nehézség vagy fizikai felkészületlenség. Tudtam, hogy az út nem nehéz, meg tudom csinálni, hiszen sokszor megcsináltam már ilyen nehézséget. Nem a fizikai erőmmel volt gond, hanem a baj a fejemben keletkezett. A gondolatnak mégis olyan ereje volt, hogy minden józanészt és cselekvőképességet elsöpört bennem. Ekkorra azonban egész testem egy szívveréssé vált. Lüktetett és kalapált a fejemben, a karomban, a törzsemben, mindenhol bennem. Csak hallgattam a kétségbeesett ritmusát, ahogy ki akart robbani belőlem. Megszűnt a világ körülöttem. Csak a lüktetésre figyeltem. Arra eszméltem, hogy egy pillanatra elmúlt a félelem bennem. Egyszerűen csak másra irányítottam a figyelmem és nem a kétségbeesét tápláltam, éltettem. Ekkor persze újra bevillant a helyzetem, megróttam magam, hogy mit filozofálok itt ezen a keskeny peremen.

Csak cikáztak a gondolatok ismét: Mi lesz velem?, Mit csináljak? Nagyon magasan vagyok! Nincs egy megfelelő hely! No ezek szépen gyengíteni kezdtek megint. Megjelent újra a remegés olyan volt az egész, mint egy lelki libikóka: „Ki az úr a házban”című pszichojátszma. A társasjáték célja az elme kontrollja, a gondolatok uralása. Ekkor már tudatosan a légzésre figyeltem. Kezdetben az erős kilégzésekre koncentráltam, hogy feszültséget és stresszt oldjak magamban, majd mélyítettem a légzést, hogy nyugodjon meg a bensőm és tisztuljon az elmém vagyis a félelmen és a kétségbeesésen túl a megoldásra is jusson erőm. A negatív gondolatok persze nem adták ilyen könnyen magukat, újra és újra próbálkoztak. Iszonyatosan koncentráltam és ha jött a félelem tudatosan csak a be- és kilégzésre figyeltem. Többször úgy tűnt, hogy sikerült megszabadulnom tőlük, de alattomosan vissza-visszacsepészték magukat a fejembe. Időbe telt mire a kapkodó légzésem lassulni kezdett, megnyugodtam és összeszedtem magam. Hosszú küzdelem volt, de szerencsés felértem a standba.
 

Itt egy nagyon fontos leckét kaptam arról, hogy az elme és az érzelmek mekkora jelentőséggel bírnak a helyzet felismerésében, értékelésben, a motivációban vagy a célok megvalósításában. Mind pozitív, mind negatív módon. Mindenestre a lecke rendesen az idegeimbe égett :-)
                   

Csak jóval később, jóga tanulmányaim kapcsán találkoztam a légzés és az idegrendszer kapcsolatával.

Az idegrendszer működését tekintve szomatikus és vegetatív lehet. Az előbbi tudatosan működtethető, akaratlagosan befolyásolható és a külvilág ingereit felfogja, értékeli és megfelelő választ ad azokra. Az utóbbi pedig nem az akaratlagos, hanem autonóm működésért felelős, azaz belső szerveket, folyamatokat szabályoz és működtet. A jóga szakirodalom valamint legendás jógik történetei éppen arról számolnak be, hogy a jóga gyakorlásával kiterjeszthető a tudatos irányítás alá vonható terület akár vegetatív folyamatokra is. Ehhez a belépő a légzés szabályozása, azaz a pranayama vagyis a légzés uralása. Beszámolóikban olvashattunk a szívverés akaratlagos befolyásolásáról vagy a tudatos halálról azaz testelhagyásról is.

A légzés termet kapcsolatot az ember durvább és finomabb részei között, a test és az elme valamint az elme és az idegrendszer között is.

Ahogyan a fenti példában is látható lelkiállapotunk változása megnyilvánul a légzésben is. Azaz egy félelem vagy egy stresszhelyzet hatására fokozódik a szívműködés, gyorsul és felületessé válik a légzés, megfeszülnek az izmok, a szervek működése lelassul, mert a szervezet az energiáit a menekülésre vagy a védekezésre, azaz az izmok mozgatására és erejére irányítja. Ez a vegetatív idegrendszer szimpatikus működése. A paraszimpatikus hatás ennek éppen az ellenkezője. Egy pihenő, regenerálódó állapot, amely során lassul és mélyül a légzés, a pulzusszám, az emésztőrendszer működése fokozódik és ellazulnak az izmok. Az elalvás előtti állapot vagy a relaxáció során éppen ez a paraszimpatikus hatás aktiválódik. Az idegrendszer állapota tehát megmutatkozik a légzésben, de ez fordítva is igaz. A légzéssel befolyásolhatjuk az idegrendszer állapotát. Ez segít megérteni a légző gyakorlatok fontosságát a jógában. Nagyon könnyen belátható és tapsztalati úton igazolható, hogy például, hogy a hasi, rekeszizom légzés a paraszimpatikus, míg a mellkasi, tüdőcsúcsi, felszínes légzés a szimpatikus működést aktiválja.

A légzés automatikus (akaratunktól független) és akaratlagos szabályozás alatt áll. Azaz nem kell minden pillanatban arra figyelnünk, hogy levegőt vegyünk, hiszen ez megtörténik „magától is”, de ha úgy akarjuk, úgy döntünk valamilyen célból kifolyólag, akkor képesek vagyunk arra is, hogy tudatosan, odafigyeljünk a légzésünkre és módosítsuk (jobb esetben kontrolláljuk), befolyásoljuk azt. Például visszatartjuk a víz alatt vagy hosszzabban elnyújtjuk a kilégzést egy dal eléneklésénél, csak hogy a leghétköznapibb példákat emeljem ki. A jóga légzőgyakoralati azonban ennél összetettebbek.

Az automatikus szabályozás központja az agytörzsben (a nyúltvelőben) található, mely fő kémiai ingere a széndioxid (és nem az oxigén). Minden olyan esetben, amikor a szervezetben felhalmozódik a szén-dioxid (hypercapnia), fokozódik a légzés (hyperventillatio), míg ha csökken a szén-dioxid mennyisége (jypocapnia), csökken a légzés (hypoventillatio). Az akaratlagos szabályozás, mint minden ilyen jellegű folyamat az agykéreg működéséhez kötött.

Az agytörzs evolucionálisan „régebbi”, mint az agykéreg. A gerinoszlop tetején található agykéreg létfontosságú életfunkciókért felelős a szervezetben, mint a légzés, anyagcsere, reflexek. Ez az agyunk primitívebb része, amely nem gondolkodik, hanem egy előre meghatározott szabályszerűségben (mint egy programozás) működik, üzemelteti a rendszert és gondoskodik a túlélésről. Az agytörzsből fejlődtek ki az érzelmi központok, amelynek legősibb gyökere a szaglás (szaglólebeny, azaz szagokat befogadó, elemző agysejtek) volt. Az agynak ez a része gyűrűformán veszi körül az agytörzset ezért limbikus (limbus latinul gyűrű) rendszernek nevezik. Ez a vágy, a düh, a szerelem, minden rajtunk elhatalmasodó érzés idegi területe. De két fontos eszköz a tanulás és az emlékezet is ehhez köthető, amely megsokszorozta a túlélés lehetőségeit. Úgy képzeljük el, hogy a beérkező szagingerekből el kellett dönteni, hogy pl mi ehető, mi nem. A limbikus rendszer segítségével lehetséges volt a finomhangozás, azaz nem pusztán egy reflex határozta meg a döntést, hanem múltbéli emlékek, a jó és a rossz megkülönböztetésének képessége is. A feladatot az „orragy” (rhinencephalon) látta el, amely az agykéreg, azaz a gondolkodó elme kiindulási pontja lett. Az elmének ez a része képes elvont gondolkodásra, stratégiaalkotásra, hosszú távú tervezésre, szimbólumok értelmezésére, arra, hogy eszmék, művészetek, jelképek, fantáziák érzelmet váltsanak ki belőlünk. Ez a képesség igen fontossá vált az ember számára, amely jelentős mértékben befolyásolta az ingerek elemzését, értékelését és az ingerekre adott válaszát azaz, hogy mit, milyennek látunk, mely helyzetet hogyan értékelünk és minderre, hogyan reagálunk.

                            

Az autonóm és akaratlagos irányítás a légzésszabályozásában forr össze. A légzés egy fontos eszköz hogy a teljes rendszerre, komplex módon hassunk, hogy a tudatosságot az ősi, ösztönös reflexekre (valamint az autonóm idegrendszerre) is kiterjesszük.

Jogananda a kriya–jógával kapcsolatos írásában ezt egy pszichofiziológiai módszernek írja le. A komplex metódus többek között a légzés segítségével a vér oxigén ellátását növeli, miközben szén –dioxid tartalma csökken. Ebből életenergia nyerhető, amely megújítja az agyat és a gerinc erőközpontjait. A légzés szabályozásával emelkedik a tudatosság szintje, amely az erkölcsi elvek és tiltások, érzékek visszavonása, koncentráció, meditáció kitartó gyakorlásával kiterjeszthető a legmélyebb, elementárisabb emberi érzelmekre is. Ez persze egy hosszú folyamat, melynek végén a kötelékektől való megszabadulás, a tudat felszabadítása, a valódi ÖNTUDAT-ra ébredés áll.

A Bhagavad Gíta ezt így fogalmazza meg:
„ A világot kizáró bölcs,

ki két szemöldöke közé

szegezi tekintetét s orrán

csak lassan lélegzik ki-be,

s úr érzékein, elméjén,

eszén, s nem gyötri vágy, düh, félsz,

míg megváltása gondján csügg az

ilyen megváltásra lel."

Forrás:

Jogananda: Egy jógi önéletrajza

Daniel Goleman: Érzelmi intelligencia

Virabhadrasana: A belső tűz ébredése

Lefelé néző kutya, kobra, íj, hegy, bot, fa, félhold, táncoló Shiva, hős...stb. mind egy-egy ászanának, testtarástásnak a nevei a jógában. Élőlények, növények, állatok, emberek, istenségek, félistenek, használati tárgyak, égitestek, tájegységek széles és különös tárháza jelenik meg az elnevezésekben.

Beszédes nevek ezek, amelyek részben ősi, mítoszokat, legendákat, tanításokat rejtenek a gyakorló, kereső számára. Beszédes nevek, amelyek a körülöttünk és a bennünk lévő világ megfigyelésén, megismerésén alapulnak és az anyag, a lélek, a szellem univerzális törvényszerűségeivel ismertetnek meg bennünket a külső forma és a belső átélés által.

Ez egy szimbolikus nyelv, hiszen az által, hogy „belebújunk”, felvesszük ezeket a „szerepeket” az ászánagyakorlás során, egyre mélyebben érthetjük meg, élhetjük át, fedezhetjük fel azokat a minőségeket önmagunkban, amelyeket az adott testhelyzet hordoz.

A hős vagy a harcos, azaz Virabhadra testhelyzeteivel, már a jógagyakorlás kezdetén megismerkedhetünk. Alapászánák. Megalapozottságot adnak a gyakorlásunkhoz és felkészítenek bennünket az összetettebb, bonyolultabb testtartásokra. A tradicionális gyakorlásban a „harcos pozíciók” 3 ászanát foglalnak magukba, a modernebb irányzatokban a sorozat 2 további pozícióval is kiegészül. 

A harcos pózok nagy erőkifejtést igénylő, álló és egyben egyensúlyt fejlesztő ászanák is. Komoly szerep jut a lábaknak és a talpaknak, mind a stabilitás, az alátámasztás, tartás és az egyensúlyozás tekintetében. Erősen dolgoznak a csípő körüli, csípőt támogató izmok valamint a köldök területe is. Nyílik a mellkas, aktív a váll és a kar. A virabhadrák fokozzák az állóképességet, az ellenálló képességet, a kitartást, aktivizálnak, ébresztik a lelkesedést és a harci tüzet. Edzik a testet és edzik az elmét is.

De ki is ez a harcos, akiről a nevét kapta ez a testhelyzet?

Virabhadra, Shiva egyetlen hajszálából született és ez ad némi magyarázatot a természetére. Shiva a hindu hármasság pusztító istene, aki képes elégetni, elpusztítani, porig rombolni mindazt, ami elavult, üressé vált, ami akadályt jelent a fejlődésben, a továbbhaladásban.

Shiva, felesége Szatí méltatlan és megalázó halála miatt iszonyatos haragra gerjed, haját tépi és bosszút esküszik a helyzet okozóinak. Elsősorban Daksának, Szatí édesapjának, aki számos erénye mellett egy öntelt és büszke alak. Önmaga dicséretére és hatalmának fitogtatására mutat be áldozatot az Isteneknek, a helyett hogy a mindenki szívében élő, hallhatatlan, transzcendens szellemi erők előtt hajtana fejet.

                                          

Shiva haragja lángra lobban és dühe pusztulást hoz. Egyetlen kitépett hajszálából létre hívja Virabhadrát, az „ezernyi fejű-szemű karú, vértől csöpögő tigrisbőrbe öltözött, lángoló íjjal felfegyverzett, kezeiben csatabárokat forgató szörnyeteg”-et. Virabhadra elpusztít és feléget mindet és mindenkit, aki szerepet játszott felesége halálában. Lángok, gyilkosság, levágott fejek, pusztulás, mint egy tisztességes, hollywood-i akciófilmben.:)

De pillantsunk csak bele a testünkbe a Virabhadra pozíciókban!

Én a testalkatomból és életmódomból kifolyólag úgy érzem, hogy egészen tűrhető állóképességgel, erővel és kitartással rendelkezem. Szeretem a kihívásokat és jól bírom az erőpróbákat. A "Virák" különösebben soha nem jelentettek gondot.

A múlt alkalommal azonban ízekre szedtünk és testalkatunkra optimalizáltuk Gabi segítségével a"hősöket", beépítve néhány (számomra) egészen új szempontot is. A korrekciók hatására az egyik pózban az elülső combizmom szinte lángra lobbant, a másik pózban pedig a belső combom égett. Csak reménykedtem, hogy a nadrágom nem gyullad ki. :) Dolgoztam erősen a talpakkal is a talajba, a fázós lábikómnak már nyoma sem volt. A csípő és medence izmainak aktív munkája valamint az ujjayi légzés hatására a köldököm környékéből sugárzott szét a forróság az egész testembe. Tűz van babám!:)

Nem pusztán arról van szó, hogy melegem volt, hanem arról, hogy éreztem magamban a belső tűzet.

A tűz alaptermészete, hogy átalakít. Az anyagot energiává, a durva minőséget finomabb minőséggé. És fontos, az is, hogy a lángok mindig felfelé, az ég felé törekszenek. A tűz ereje, egyik aspektusa kétségtelenül pusztító. De gondoljunk csak a felégetett tarlóra, amely később termékenységet és megújulást hoz a földnek. Így talán érthetővé válik a pusztulás átalakító, tisztító szerepe.

Daksa önteltségének pusztulnia kellett, a tisztító tűzben elégnie, hogy tovább léphessen, hogy tovább fejlődhessen az ÉN megismerésében.

A virabhadra ászánák tehát erőt, kitartást, stabilitást és megalapozottságot nyújtanak mind a fizikai gyakorlásban, a hétköznapi "harcokban" és mentális szinten pedig, a szellemi fejlődés olykor rögös útján. A gyakorlat hatására a bennünk ébredő tűz ereje segít megújulni, megtisztulni, átalakulni, hogy felismerjük, saját igazi természetünket, hogy leváljon rólunk a felesleg és kiteljesedjünk az ÉN-megvalósítás ösvényén.