Jaj, az idegeim! Avagy yogas chitta vritti nirodha! :-)

Horvátország, Pakleninca (magyarul Poklocska) 2010. április:

 Az idén először vagyunk kint nagyfalon és végre nem esik az eső! Télen a fedett mászótermek, tavasszal pedig a hazai sziklák, közkedvelt mászóiskoláinak tizen-huszon méteres falai után végre kint vagyunk! Találtunk egy kellemesnek ígérkező, jól megközelíthető, 8 kötélhosszas kb. 250m magas utat, (V+­VI- nehézségben), amely ideális szezonnyitó nagyfalas útnak ígérkezett.

                                      

Időben és jó erőben vágtunk neki. Meglepő módon a beszállás is könnyedén és egyértelműen megvolt. Gyanúsan nevetgéltünk is magunk között, hogy minden milyen meglepően jól megy. Felszerelés elosztás és optimalizálás, utolsó pisi, csoki és indulás. Jól eső izgalommal vágtunk bele az idei elsőbe. :-)

Szépen haladtunk felfelé, váltva másztunk. Kifejezetten változatos, jól nittelt, jól biztosított út volt. Kellőképpen technikás ahhoz, hogy végig figyelni kelljen, de nem az a fajta, amelyben vért izzadunk minden lépésért. Nagyon jól haladtunk és rendkívül élveztük a falat. Itt-ott egy-egy nedves folt, egy-egy zsebes fogás figyelmeztetett az előző napi esőre, de a szikla ideális volt. A hatodik kötélhosszban ismét én következtem az elölmászásban. Átvettem a szükséges eszközöket és minden szükségtelen és felesleges holmit a társamnál hagytam. Kifejezetten könnyű szakasz volt, nagy és kényelmes lépések és fogások mindenhol. Csak úgy szaladtam fölfelé, mint a gekko. 
Már 5-6 méter is volt alattam a standtól (ahol a biztosítóember állt), amikor ráébretem, hogy még mindig nem találtam a falban nitteket (biztosító fülek). Bizakodva mentem tovább, hogy most már itt kell lennie, hiszen nagyon sok kötél van kint. Nem volt nehéz az út, de kétségtelenül átfutott az agyamon, hogy ha innen leesek, akkor minimum 12 métert esek (6+6m) és a dinamikus kötél nyúlásával együtt lesz az 14 is. Egyre távolodtam a standtól, de a megváltó nittek csak nem jöttek. Tudtam, hogy nem hibázhatok. Bár itt nemcsak a személyi hibáról van szó, hiszen a szikla nem egy kőbe vésett dolog. Él és mozog, mint minden lény. Tavasszal meg pláne. Az eső, a téli fagy dolgozza a köveket és ez éppen tavasszal a legveszélyesebb. Elképzeltem, hogy a legalább 14 m-es (bár ahogy haladok felfelé ez egyre nagyobb) esés alatt becsapódok, megpattanok egy-egy kiálló tömbön. Ez egyszerűen nem dobott fel. Bár az út még mindig nem volt nehéz, de éreztem, hogy a biztos fogásokba is egyre erősebben kapaszkodok. Minden lépést, minden fogást akkurátusan ellenőrzök, nem-e mozog, csúszik, törik. Egyre jobban szuszogok, a szívem hevesebben ver, a karom kezd fáradni és egyre lassabban haladok. Újabb 2 métert kerültem feljebb. A visszamászás innen már esélytelen. Nitt nincs. Nálam pedig csak express (nittfülhöz való biztosítás) hiszen a többi eszközt (éket, freindet, kötélgyűrűket) takarékosságból, balga fejjel nem cipeltem magammal. Az első 5 kötélhosszban ugyanis csak ezek kellettek és úgy ítéltem meg feleslegesen nem cipeltem magammal az egyéb eszközöket, de azzal nem számoltam, hogy a 6. közélhosszban minden másképp lesz. Mindössze két heveder volt nálam a 30m-es közélhossz biztosítására. Ez borzasztóan kevés. Bárhol hibázok extrém esés lehet a vége. Mondanom sem kell ez nem sokat segített a helyzetemen.  :-)

                                                

Innentől kerestem a helyet, hogy hol egy kiálló tömb (amely se nem túl nagy, se nem túl kicsi), hogy tudjam biztosítani magam, de a hely nem adta könnyen magát. Már írtó magasan voltam és éreztem, hogy sürgősen kell találnom a megfelelő sziklaformát, mert fogy az erőm. A pszichikai erőm. Hiszen tudtam, hogy az út nem annyira nehéz nem attól fáradnak az izmaim, hanem attól, ami a fejemben játszódik. És éreztem, hogy ez „eszi” a karom erejét is. A szívem kalapált, a testem remegett, kapkodtam a levegőért. A fejemben váltakoztak a gondoltak: miden szalmaszálban a megfelelő tömböt kerestem, miközben az eséstényezőt számoltam. Felidéztem emlékeimet a mászás fizikájáról, hogy milyen erők is hatnak eséskor és jó alaposan el is képzeltem. Aztán bíztattam magam, hogy indulj tovább, menni fog, utána meg Isten kérdeztem, hogy vajon lát-e most engem. Éreztem, hogy nem tudok tovább menni, csapdába kerültem és itt nincs senki, aki segítene. Innen nem lehet kiszállni. Csak magam vagyok, a félelmemmel, a kétségemmel, a gondokkal és gondolatokkal, amelyek ilyenkor nagyon kiélezetté válnak. A félelem bénított meg. Nem a technikai nehézség vagy fizikai felkészületlenség. Tudtam, hogy az út nem nehéz, meg tudom csinálni, hiszen sokszor megcsináltam már ilyen nehézséget. Nem a fizikai erőmmel volt gond, hanem a baj a fejemben keletkezett. A gondolatnak mégis olyan ereje volt, hogy minden józanészt és cselekvőképességet elsöpört bennem. Ekkorra azonban egész testem egy szívveréssé vált. Lüktetett és kalapált a fejemben, a karomban, a törzsemben, mindenhol bennem. Csak hallgattam a kétségbeesett ritmusát, ahogy ki akart robbani belőlem. Megszűnt a világ körülöttem. Csak a lüktetésre figyeltem. Arra eszméltem, hogy egy pillanatra elmúlt a félelem bennem. Egyszerűen csak másra irányítottam a figyelmem és nem a kétségbeesét tápláltam, éltettem. Ekkor persze újra bevillant a helyzetem, megróttam magam, hogy mit filozofálok itt ezen a keskeny peremen.

Csak cikáztak a gondolatok ismét: Mi lesz velem?, Mit csináljak? Nagyon magasan vagyok! Nincs egy megfelelő hely! No ezek szépen gyengíteni kezdtek megint. Megjelent újra a remegés olyan volt az egész, mint egy lelki libikóka: „Ki az úr a házban”című pszichojátszma. A társasjáték célja az elme kontrollja, a gondolatok uralása. Ekkor már tudatosan a légzésre figyeltem. Kezdetben az erős kilégzésekre koncentráltam, hogy feszültséget és stresszt oldjak magamban, majd mélyítettem a légzést, hogy nyugodjon meg a bensőm és tisztuljon az elmém vagyis a félelmen és a kétségbeesésen túl a megoldásra is jusson erőm. A negatív gondolatok persze nem adták ilyen könnyen magukat, újra és újra próbálkoztak. Iszonyatosan koncentráltam és ha jött a félelem tudatosan csak a be- és kilégzésre figyeltem. Többször úgy tűnt, hogy sikerült megszabadulnom tőlük, de alattomosan vissza-visszacsepészték magukat a fejembe. Időbe telt mire a kapkodó légzésem lassulni kezdett, megnyugodtam és összeszedtem magam. Hosszú küzdelem volt, de szerencsés felértem a standba.
 

Itt egy nagyon fontos leckét kaptam arról, hogy az elme és az érzelmek mekkora jelentőséggel bírnak a helyzet felismerésében, értékelésben, a motivációban vagy a célok megvalósításában. Mind pozitív, mind negatív módon. Mindenestre a lecke rendesen az idegeimbe égett :-)
                   

Csak jóval később, jóga tanulmányaim kapcsán találkoztam a légzés és az idegrendszer kapcsolatával.

Az idegrendszer működését tekintve szomatikus és vegetatív lehet. Az előbbi tudatosan működtethető, akaratlagosan befolyásolható és a külvilág ingereit felfogja, értékeli és megfelelő választ ad azokra. Az utóbbi pedig nem az akaratlagos, hanem autonóm működésért felelős, azaz belső szerveket, folyamatokat szabályoz és működtet. A jóga szakirodalom valamint legendás jógik történetei éppen arról számolnak be, hogy a jóga gyakorlásával kiterjeszthető a tudatos irányítás alá vonható terület akár vegetatív folyamatokra is. Ehhez a belépő a légzés szabályozása, azaz a pranayama vagyis a légzés uralása. Beszámolóikban olvashattunk a szívverés akaratlagos befolyásolásáról vagy a tudatos halálról azaz testelhagyásról is.

A légzés termet kapcsolatot az ember durvább és finomabb részei között, a test és az elme valamint az elme és az idegrendszer között is.

Ahogyan a fenti példában is látható lelkiállapotunk változása megnyilvánul a légzésben is. Azaz egy félelem vagy egy stresszhelyzet hatására fokozódik a szívműködés, gyorsul és felületessé válik a légzés, megfeszülnek az izmok, a szervek működése lelassul, mert a szervezet az energiáit a menekülésre vagy a védekezésre, azaz az izmok mozgatására és erejére irányítja. Ez a vegetatív idegrendszer szimpatikus működése. A paraszimpatikus hatás ennek éppen az ellenkezője. Egy pihenő, regenerálódó állapot, amely során lassul és mélyül a légzés, a pulzusszám, az emésztőrendszer működése fokozódik és ellazulnak az izmok. Az elalvás előtti állapot vagy a relaxáció során éppen ez a paraszimpatikus hatás aktiválódik. Az idegrendszer állapota tehát megmutatkozik a légzésben, de ez fordítva is igaz. A légzéssel befolyásolhatjuk az idegrendszer állapotát. Ez segít megérteni a légző gyakorlatok fontosságát a jógában. Nagyon könnyen belátható és tapsztalati úton igazolható, hogy például, hogy a hasi, rekeszizom légzés a paraszimpatikus, míg a mellkasi, tüdőcsúcsi, felszínes légzés a szimpatikus működést aktiválja.

A légzés automatikus (akaratunktól független) és akaratlagos szabályozás alatt áll. Azaz nem kell minden pillanatban arra figyelnünk, hogy levegőt vegyünk, hiszen ez megtörténik „magától is”, de ha úgy akarjuk, úgy döntünk valamilyen célból kifolyólag, akkor képesek vagyunk arra is, hogy tudatosan, odafigyeljünk a légzésünkre és módosítsuk (jobb esetben kontrolláljuk), befolyásoljuk azt. Például visszatartjuk a víz alatt vagy hosszzabban elnyújtjuk a kilégzést egy dal eléneklésénél, csak hogy a leghétköznapibb példákat emeljem ki. A jóga légzőgyakoralati azonban ennél összetettebbek.

Az automatikus szabályozás központja az agytörzsben (a nyúltvelőben) található, mely fő kémiai ingere a széndioxid (és nem az oxigén). Minden olyan esetben, amikor a szervezetben felhalmozódik a szén-dioxid (hypercapnia), fokozódik a légzés (hyperventillatio), míg ha csökken a szén-dioxid mennyisége (jypocapnia), csökken a légzés (hypoventillatio). Az akaratlagos szabályozás, mint minden ilyen jellegű folyamat az agykéreg működéséhez kötött.

Az agytörzs evolucionálisan „régebbi”, mint az agykéreg. A gerinoszlop tetején található agykéreg létfontosságú életfunkciókért felelős a szervezetben, mint a légzés, anyagcsere, reflexek. Ez az agyunk primitívebb része, amely nem gondolkodik, hanem egy előre meghatározott szabályszerűségben (mint egy programozás) működik, üzemelteti a rendszert és gondoskodik a túlélésről. Az agytörzsből fejlődtek ki az érzelmi központok, amelynek legősibb gyökere a szaglás (szaglólebeny, azaz szagokat befogadó, elemző agysejtek) volt. Az agynak ez a része gyűrűformán veszi körül az agytörzset ezért limbikus (limbus latinul gyűrű) rendszernek nevezik. Ez a vágy, a düh, a szerelem, minden rajtunk elhatalmasodó érzés idegi területe. De két fontos eszköz a tanulás és az emlékezet is ehhez köthető, amely megsokszorozta a túlélés lehetőségeit. Úgy képzeljük el, hogy a beérkező szagingerekből el kellett dönteni, hogy pl mi ehető, mi nem. A limbikus rendszer segítségével lehetséges volt a finomhangozás, azaz nem pusztán egy reflex határozta meg a döntést, hanem múltbéli emlékek, a jó és a rossz megkülönböztetésének képessége is. A feladatot az „orragy” (rhinencephalon) látta el, amely az agykéreg, azaz a gondolkodó elme kiindulási pontja lett. Az elmének ez a része képes elvont gondolkodásra, stratégiaalkotásra, hosszú távú tervezésre, szimbólumok értelmezésére, arra, hogy eszmék, művészetek, jelképek, fantáziák érzelmet váltsanak ki belőlünk. Ez a képesség igen fontossá vált az ember számára, amely jelentős mértékben befolyásolta az ingerek elemzését, értékelését és az ingerekre adott válaszát azaz, hogy mit, milyennek látunk, mely helyzetet hogyan értékelünk és minderre, hogyan reagálunk.

                            

Az autonóm és akaratlagos irányítás a légzésszabályozásában forr össze. A légzés egy fontos eszköz hogy a teljes rendszerre, komplex módon hassunk, hogy a tudatosságot az ősi, ösztönös reflexekre (valamint az autonóm idegrendszerre) is kiterjesszük.

Jogananda a kriya–jógával kapcsolatos írásában ezt egy pszichofiziológiai módszernek írja le. A komplex metódus többek között a légzés segítségével a vér oxigén ellátását növeli, miközben szén –dioxid tartalma csökken. Ebből életenergia nyerhető, amely megújítja az agyat és a gerinc erőközpontjait. A légzés szabályozásával emelkedik a tudatosság szintje, amely az erkölcsi elvek és tiltások, érzékek visszavonása, koncentráció, meditáció kitartó gyakorlásával kiterjeszthető a legmélyebb, elementárisabb emberi érzelmekre is. Ez persze egy hosszú folyamat, melynek végén a kötelékektől való megszabadulás, a tudat felszabadítása, a valódi ÖNTUDAT-ra ébredés áll.

A Bhagavad Gíta ezt így fogalmazza meg:
„ A világot kizáró bölcs,

ki két szemöldöke közé

szegezi tekintetét s orrán

csak lassan lélegzik ki-be,

s úr érzékein, elméjén,

eszén, s nem gyötri vágy, düh, félsz,

míg megváltása gondján csügg az

ilyen megváltásra lel."

Forrás:

Jogananda: Egy jógi önéletrajza

Daniel Goleman: Érzelmi intelligencia