A változatos lovas önismereti feladatok között a
legizgalmasabb az volt, hogy egy kiválasztott lovat szár nélkül, a testünkkel,
a gesztusainkkal tereljünk egy előre meghatározott körcikkbe és tartsuk ott a
légzésünkkel és a szándékunkkal. Mondanom sem kell, mindez első hallásra teljesen
lehetetlennek tűnt. Már-már a képtelenség határát súrolta és én másban nem bízva, a Jóga-szútrák
sziddhikre vonatkozó részét igyekeztem villámgyorsan felidézni. :) De ahogy Nati-t
néztük, miközben a feladatot bemutatta, olyan természetes és magától értetődő volt a
gyakorlat. (Lehet, hogy a sziddhik is azok!? :) Teljesen meggyőzött, hogy ez a „jedi-trükk” mégiscsak lehetséges. :)
De most én következtem. Furfang lecövekelt a karám bejárata
(azaz ez esetben a kijárata) előtt és mint a beton úgy megkötött. Nati, mint
mindig most is segített, instruált a körkarámon kívülről. Óriásivá kellett válnom,
hatalmassá duzzadnom testben és elmében egyaránt, azaz meggyőződésesen
nagyobbá, mint a ló maga. :) De hát a tények makacs dolgok. :) Szóval ez az egész csak kisebb részben volt fizikai gyakorlat és cselekvéssor, nagyobb
részben a figyelem és az elme trenírozása.
Mondanom sem kell az első néhány naggyá válásomra a paci teljes közönnyel reagált. Még a mulatságosság határát sem értem el a produkciómmal. :) Aztán picit megmozdult, de csak a pár lépéssel odébb lévő bogyós növényig jutott és újra rendíthetetlenül megállapodott majszolva a finomságot.
Nem volt mese a növekedési, naggyá válás érzését türelemmel
és fegyelemmel teli, de erősebb, terelő hangjelzésekkel járó mozdulatokkal
nyomatékosítottam. Ez már jobban működött. Ha sikerült a statikusságból
kimozdítani Furfangot, akkor a terelés, az irányba helyezés már könnyebben ment. És
megint: a kölcsönös tisztelet, a nem ártás, a tiszta szándék, az egyértelmű irányítás
elvei működtek. A ló (Nati tolmácsolásában) tudtomra adta mikor kell több erő,
több energia. A Négylábú Elegancia végül a megfelelő körcikkbe lépkedett büszkén
maga mögött hagyva a ’legyen már vége feladatnak’ (karámkijárat) érzést és az ennivaló
nyilvánvaló vonzását. A körcikkben lépkedve figyelt. Hallelúja!
De még most jött a neheze! Ott is kellett tartanom őt! Elébe
kellett állni a fél tonnás erős, izmos lépkedő tömeg útjának és egyszerűen nem hagyni
tovább menni. Határozottan megálltam előtte és a tőle megismert módon lecövekeltem.
Kitártam a karjaimat, ami egyszerre volt demarkációs határvonal, de az önmegadás,
az önátadás póza is, mint az akció filmekben, amikor a főhősre fegyvert fognak.
És a ló jött. És jött és jött…Lehunytam a szemem. És tudtam,
hogy én innen nem mozdulok. Lesz, ami lesz. Kérlelhetetlenül és kétség nélkül
álltam. Vártam. Éreztem, hogy a ló a személyes terembe lép. Majd az arcomon
éreztem a meleg leheletét, a feje átnyúlt a vállam felett, végül a mellkasunk (azaz
az ő szügye) finoman találkozott. Ekkor megállt. Nagyon megható volt érezni,
hogy egy ilyen hatalmas állat, milyen szelíden, finoman közelít és puhán áll
meg, ahogy a lényünk közepe összeér.
Néhány másodpercig tartott a jelenség és Nati szólt, hogy
most kezdjek el lassan hátra lépkedni és hosszú kilégzésekkel, szemkontaktust
tartva, a szándékom erejével tartsam ott a lovat egy helyben.
Minden más megszűnt, minden kiürült, csak ez a pillanat
létezett. Elindultam hátra Furfang óriási szemébe nézve, mintha semmi másból
nem állt volna a világ csak ebből a két szempárból.
Lépkedtem hátra. A ló maradt. Hosszan lélegeztem. Lépkedtem.
Szemkontaktusban. Gondolattalanul a tér és idő nélküli vákuumban. Lépkedtem
hátra. A ló maradt. Már egészen eltávolodtam, de szemeink láthatatlan karámjában a ló mozdulatlanul állt. Hihetetlen volt. Egy csoda.
Teljes jelenlét, tiszta pillanat, őszinte kapcsolódás. Ez a
lóval való együttműködés esszenciája számomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése